Megragadott egy alapzene, nem tudtam mást tenni, megtámadott a toll és a papírt, a két hűtlen társ. Nem is ragozom tovább, lássuk. Kell még rajta alakítani itt-ott, avgy mindenhol.

Leszállt már az éjszaka, a kislámpa csak pislákol,
Az esti sötétségben ez a pár sor ami istápol.
Belepi a szobádat, mint zivatar a mezőt,
Becsukod a szemed, mert csak így érheted el Őt.
Kezed szorítom most is, még sem vagyok ott veled,
Megszólítalak némán pedig nem tudhatom a neved.
De ha van kedved és kíváncsiság benned,
Kérdezz, majd én felelek, innen nem kell menned.
Itt ellenségből barát lesz, ki megörzi majd titkod.
Itt nincs ki hátad támadná, nem kell többé sírnod.
Itt nincs ki elhagyna, mikor óvó támasz kéne.
Itt nincs ki elragadni ha épp a magány fénye,
Az mi csábít, ez egy álom, ne ébredjünk még fel!
A valóság annyi szívben annyi sebet tép fel.
Ezt egy képpel leírva, de százzal se űzve,
Inkább ázok az esőben egy fapadon ülve,
Mintsem, hogy segítsem ki miatt leültem oda,
Bár, tudom ahogy mondta: " Szeresd felebarátod!"
De ő barátként dobott el akkor számára egy barátot.
Ami aranyat ér, mértéke mégsem karátok,
Hanem a pillanatok, mik körülvesznek minket.
Átértékelt dolgok, szart se érnek már senkinek,
Inkább séta közben beszélve, mint a net előtt ülve,
Szavakkal kifejezve, de éllőben, sok cyber-csürhe!
Nem ehető a laptop, rájöttök majd egyszer,
Nektek ember helyett gépek, nekem gépek helyett ember...
De ha neked ez kell, a döntés tiéd! Tudod...
Én ott leszek a padon és várlak, hátha az egészet megunod.

Folyt köv.